2016 nekem erőteljes, sűrű évem; amiben nem kaptam meg ezt-azt, amit elképzeltem magamnak; viszont olyan dolgokkal is meglepett az élet, amit elképzelni sem mertem volna (bármit is jelentsen ez).
A januári évtervezésnél túra téren igazán nem tettem nyomást magamra, csak annyit fogadtam meg, hogy idén sem kímélem magam az erdőjárós élményektől. És ez így is lett. A Kéktúrán 348 km-t haladtam 17 túranap alatt, volt 3 reKÉK túrám, ami összesen olyan 50 km, és néhány teljesítménytúrán is jártam: az Odvas-Kő-ris, a Tési-fennsík 25, a Miről mesélnek a kövek? 18 és az Őszi Kab-hegy 25 még kb. 90 km-t adott hozzá a dolgokhoz.
Szóval, akkor, ha jól számolom, 24 túranap alatt 488 km-t jártam be, és még egy kétnapos kékezés vár rám. Hálás vagyok ennek a testnek, amelyikben én lakom; mert amellett, hogy keretet ad a létezésemnek; a korábbi évek nyekergései után most végre egész évben teljesen jól elműködgetett, és nem akadályozott meg semmiben, amit szerettem volna tőle. És persze köszönet a túratársak gyöngyeinek is, akikkel együtt jártam az erdőt 🙂 – mikor épp nem egyedül.
A blogon legjobban a túraponyvák pörögtek. A túra gasztronómia rovaton viszont el kell gondolkodnom, mert már rájöttem, hogy vagy túra van, vagy gasztronómia. Idén megírtam életem legnagyobb írását, A baglyok a gólyafészekbe költöztek, a gólya pedig egy műalkotásban lakik címmel, ami elég nagy nyomást tesz rám, és ezután már nincs hova fejlődni :). Beszámoltam a legtraumatikusabb túraélményemről is, avagy Disznó kalandok az erdőben.
Zanzásítva a túraév:
Januárban a Sümeg-Zalaszántó távval indítottam, itt legjobban a Béke Sztúpa fogott meg. Február elején következett egy kis aszfalttaposás, azaz a nem túl szép Ötvös-Sümeg szakasz, majd a Piliscsaba-Hűvösvölgy túra, ahol a szél a Nagy-Szénáson vitt sapkát, és minden mást is, amit nem kellett volna. Február végére még belefért az év első kétnaposa, a Dorog – Bánya-hegy, amikor is rácsodálkoztunk arra, hogy valakinek nem gond februárban a szabad ég alatt megszállni, és még egy kőbe vésett love story-ra is futotta.
Március egy kétnapossal indult, a Rozália-téglagyár-Visegrád szakasz nagyon szép, noha úgy jött ki, hogy az év legsárosabb-legvizesebb túrája címet méltán érdemelte ki. Március végefelé a Kisinóci turistaház – Nagymaros szakaszon kiderült, hogy az emuk szeretik az almát, és a faluturizmus a házban van, nem máshol. Április elején a Káld-Sárvár-Szeleste kétnaposon egy népesebb kékező csapathoz csatlakoztam, és kellett is a hangulat, mert ez a szakasz kissé sivár, pedig az állami erdők nyitva állnak a természetkedvelők előtt :).
A vasárnapi bolt-újranyitások történelmi pillanata a Kisinóci turistaház – Katalinpuszta szakaszon ért, azaz Nógrádon, ahol egyébként a világ egyetlen olyan falusi kocsmája található, amelyikben nem kapható Sport szelet :). “Az én kis falum”-ba illő jeleneteknél persze jobban megfogott a kilátás a Csóványosról.
Júniusban a Romhány – Szandaváralja szakaszon történt meg az ominózus találkozás a vaddisznókkal, és errefelé már a falvak sem bizonyultak olyan tüncinek, viszont egy kis sztúpás lazulás mindent helyretett. Az év legnehezebb túrája a Szarvaskő-Sirok-Mátraháza volt, ahol megtudtuk, hol fáradt el a Tar(?) család, és egy úr nem volt rest lefújni minket wc illatosítóval, csupa jószándékból. Ezután inkább már csak reKékeztem, és teljesítménytúráztam. Pár kép:
