A veszprémi Fehér Holló Vadmentő Alapítvány maroknyi csapata erőn felül teljesít: évi mintegy 600 sérült, elárvult vadon élő állatot nevelnek fel és engednek szabadon természetes élőhelyükön. Több mint 1200 esetben pedig – sokszor életmentő – tanácsokat adnak telefonon azoknak, akik bajba jutott vadállatokra bukkannak.
– Nagyon régi, zöld Suzuki, két fáradt emberrel – kapom az infót, amikor leegyeztetjük a találkozást Németh Józseffel, a Fehér Holló Vadmentő Alapítvány lelkével és kuratóriumi elnökével. Párjával, Sárkány Beátával és vele a Veszprémtől néhány kilométer távolságra lévő Nemesvámosra, az Alapítvány 4 hektáros területére látogattam ki.
József élete teljes egészében a vadon élő állatok megmentése körül forog. Beáta gyógytornászként dolgozik, a nap többi részében ő is folyamatosan az Alapítvány céljaiért tesz. Néhány önkéntes segítségével évi mintegy 600 vadon élő sérült, elárvult állatot ápolnak és nevelnek fel, hogy visszaengedhessék őket a természetbe. Mindezzel nagyban hozzájárulnak a fokozottan védett hazai állatfajok fennmaradásához. Azért dolgoznak, hogy minden bajba jutott vadállat kaphasson egy második esélyt. A nemesvámosi terület mellett otthon is számtalan állatot ápolnak, a fecskéktől kezdve a szarkán, a füleskuvikon és a nyulakon át egészen a nyestig és a meggyvágóig. József elmeséli, mekkorát fordult az élete azzal, hogy a vadak megmentése lett a fő célja:
„Korábban jómódú voltam, aztán eljött az idő, amikor úgy éreztük, fontosabb, hogy valami maradandót hagyjunk magunk után. Mindent a vadak mentésére tettünk fel. Ugrott a házrész, ugrott az izomautó. Az utolsó Hugo Boss öltönyömön vadmalacok nevelkedtek. Lehet félbolondnak nevezni”
Fotók forrása: Bitó Marietta – Lélekszárny
József telefonja szinte folyamatosan csörög. Az ország minden pontjáról hívják, hogy tanácsot és segítséget kérjenek a bajba jutott állatokkal kapcsolatban. Mivel összesen 520 emlős és madárfaj él hazánkban, egy élet is kevés lenne mindegyik igényeit tökéletesen kitapasztalni. Így időnként ők maguk is tanácsért fordulnak távol élő kollégáikhoz, például a dömösi madárguruhoz, Márton Andráshoz.
Ahogy beszélgetünk, lassan kezdek megvilágosodni, mekkora munka is lehet az elárvult és sérült állatok ápolása és gondozása:
Elég belegondolni abba, hogy a fecskefiókákat reggeltől estig 30 percenként (!!!) etetni kell. És előfordul, hogy egyetlen hétvége alatt 40 fiókát visznek hozzájuk.
A Fehér Holló Alapítvány az állatok ápolása és gondozása mellett ismeretterjesztő programokat is szervez. Csak az idei évben több mint 500 gyermeket ismertettek meg a hazánkban élő vadak életével.
Fotó: Bitó Marietta
Az alapítvány célja egy olyan látogatható Vadmentő Központ létrehozása is, amely képes lenne fogadni egész Közép-Dunántúl elárvult és bajbajutott vadonélőit.
Amit tesznek, az nem egy hobbi, és nem is egy munka, hanem napi 24 órás, teljes embert kívánó hivatás. Ráadásul közügy, hiszen nem csak az ő, hanem mindannyiunk érdeke, hogy ötven-száz év múlva is mókusok rohangáljanak a parkokban, és fecskék repkedjenek a fejünk felett. Idén augusztusban megkapták a hivatalos természetvédelmi mentőállomás címet, melynek orvosi hátterét a veszprémi Kedvenc Rendelő látja el.
Közben megérkezünk az Alapítvány nemesvámosi területére. Ahogy kiszállok a kocsiból, egy róka rögtön odaugrik hozzám, és megszagolgatja a kezem. Ő nem egy arra bóklászó random róka, hanem Szaffi, az alapítvány egyik mentettje.
Szombathely mellett valaki kilőtt egy anyarókát, mit sem törődve azzal, hogy a szájában vitte épp a kölykét. Ez a csemete volt Szaffi, akit Beáta és József nevelt fel. Kíváncsi voltam, vajon szabadon lehet-e engedni a szelíd rókát. Kiderült, hogy ő már szabad, mégis szinte mindig felbukkan, amikor kijönnek a területre. Szaffi részben hálás megmentőinek, részben pedig érdekróka, hiszen mindig pottyannak itt jóféle falatok számára.
Öröm nézni, ahogy együtt lakmározik a két itt élő őzzel, Bodzával és Bóbitával, akiket szintén József és Beáta nevelt fel. A kézzel felnevelt csülkös, patás állatokat (vaddisznókat, szarvasokat és őzeket) viszont sosem lehet szabadon engedni. A nőstények ugyanis túlságosan szelíddé válnak, emiatt szokatlanul közel mennének az emberekhez, megtévesztő jeleket adva ezzel a vadgazdáknak.
Fotó: Bitó Marietta
A hímek pedig szélsőségesen agresszívvé válnak. Olyan szinten, hogy szabadon engedve simán ölhetnek is. Egyáltalán nem félnek az emberektől, így területi párzási agressziójuknak könnyen az áldozatává válhatnánk.
Józsefék a kis számú önkéntes segítségével a vadmentés napi feladatai mellett sokat dolgoznak a nemesvámosi területükön, melyet úgy bérelnek. Megtisztították a rengeteg szeméttől, amivel a talaj is tele volt.
Fotó: Bitó Marietta
Körbekerítették, építettek rá egy beállót, és eddig mintegy 13.000(!!!) fát el is ültettek itt.
Olyan látogatható Vadmentő Központot szeretnének itt létrehozni, ami képes lenne fogadni egész Közép-Dunántúl elárvult és sérült vadonélő állatait. Józsefék készítettek egy hatástanulmányt, amiből kiderül, mindezt 400 millió forintból lehetne megvalósítani. Ha pedig 3 ilyen működne az országban regionális rendszerben, azzal már az egész országot lefedve lehetne gondoskodni a fokozottan védett vadállatok védelméről.”
Közben Beáta megmutatja az általuk felnevelt és a területen szabadon engedett mókusok és pelék számára készített, fákra erősített, összkomfortos telelőodúkat, amelyeket még ragadozók elleni védelmi rendszerrel is elláttak.
Ezután eljött az idő, hogy megetessék a legújabb kis mentetteket: az előző napi viharban a fészekből kipottyant két fecskefiókát. A márciustól októberig tartó csúcsidőszakban (amikor is rengeteg elárvult fióka és emlősállat kölyök kerül hozzájuk) átlagosabb napokon is kevés a nap 24 órája arra, hogy állatorvoshoz hordják a bajba jutott madarakat és emlősöket, beszerezzék számukra az élelmet és a szükséges gyógyszereket, és éjjel-nappal etessék őket.
Ha vihar van, akkor a másnap még a szokásosnál is húzósabb a vadmentőknek, ilyenkor szinte folyamatosan csörög a telefonjuk. Előző nap a fecskék mellett egy füleskuvikot is elvittek hozzájuk, akit az autóútra sodort le a vihar Ajka környékén. A madár nagy szerencséje, hogy egy kamionos észrevette, egy hölgy pedig elszállította a Fehér Hollóhoz. Ha nincs is rossz bőrben egy mentett madár, az még nem jelenti azt, hogy egészséges. Madaraknál ugyanis van mintegy 4 kritikus nap – ennyi időt kell várni, hogy kiderüljön, nincs-e esetleg „lappangó” belső vérzése vagy súlyosabb fejsérülése. József hatásosan érzékelteti a helyzetet átszövő bizonytalanságot:
„Szóval, a madár is olyan, mint Kovács Pista bácsi, amikor bekísérik a sürgősségire: mondd meg, hogy megmarad-e vagy sem.”
A két fecskefióka nem egy fészekből pottyant ki, az egyik molnár-, a másik pedig füstifecske. Egyikük lelkesen tátong ételért, a másik inkább csak gubbaszt. Az élénkebb fiókának én is adhattam enni – lisztkukac-vacsorát. Nem is annyira egyszerű művelet ez. Csipesszel kell felcsippenteni a vízbe áztatott lisztkukacot, és betolni azt a madár csőrébe. Számomra szinte művészetnek tűnt időben elengedni a csipeszt, hogy a fióka ne csukja rá a csőrét. És ezzel a jószággal igazából még egyszerűbb a helyzet. Vannak olyan madarak, akik az első napokban nem esznek maguktól. Ilyenkor kényszeretetik őket. Mekkora költségekkel jár az állatok mentése és gondozása?
Egyetlen apró jószág felnevelése is belekerülhet 10 ezer forintba, és emellett sok speciálisabb esettel is találkoznak a vadmentők. Nem ritkák azok a helyzetek sem, amikor 100-200 ezer forintos műtétekre van szükségük a sérült vadállatoknak.
Nem egyszerű fedezni a tetemes költségeket. Az alapítvány 1,3 millió forint támogatást kapott a Nemzeti Együttműködési Alaptól, ez messze nem takarja be az éves kiadásokat. A család és barátaik mellett a nemesvámosi önkormányzattól és a helyi Kozmotech Kft.-től kapják a legjelentősebb támogatást. Az idei évben először az adó 1%-os felajánlásokból is bevételhez jutnak ennek összegét még nem lehet tudni.
„5-10 milliót kuncsorgunk össze évente”
Summázza József a helyzetet, majd hozzáteszi, hogy noha Magyarországon tízszer annyi a vad, mint Ausztriában vagy Svájcban – ezekben az országokban mégis az ezerszeresét költik a vadvédelemre. A Vadmentő Központ megvalósítására nekik is jóval több pénzre lenne szükségük. Ez, amennyi van, csak a tűzoltásra, a napi mentésre elég, de semmi másra. Nincs lehetőségük érdemben haladni, kifutókat, röpdéket, voilereket építeni. Most látszik esély arra, hogy kialakulhat az állammal egy lassú együttműködés, amely lehetővé tenné, hogy megfelelő feltételek és körülmények között közösen tegyenek a fokozottan védett fajok fennmaradásáért.
Németh József közel 11 éve foglalkozik vadvédelemmel (előtte másik 11 éven át vadőrként dolgozott).
Fotó: Bitó Marietta
Jelenleg a szűk családi kör segíti őt és Beátát, ők pedig folyamatosan vadállatokat mentenek. Legalább nincs idejük veszekedni – teszik hozzá némi öniróniával. És hogy mi hajtja őket?
„Túlhúzott felelősségtudat. Nem tudsz kibújni. Ha valamihez értesz, és a köz javára tudod fordítani, akkor kutya kötelességed megtenni. Tudom, hogy amit csinálunk, az nem nálunk fog igazán kibontakozni. De ha nem rakod le a facsemetét, annak nem fog senki sem az árnyékában ülni néhány évtized múlva… Annak is örülünk, hogy ha 30 év múlva valaki szakmailag beleáll a feladatba, nem kell neki újra elölről kezdenie ezt a Don Quijote-féle szélmalomharcot.”
Szerző: Molnár Rita
kreativszovegiras.munka@gmail.com
Kommentek