Vajon jó lenne-e, ha mi emberek belelátnánk egymás gondolataiba? – a minap merült fel a kérdés egy baráti beszélgetés során. A 2014-ben készült, Magam ura című norvég film azt sejteti: talán inkább nem kéne.
Forrás: www.merfilm.no
Vegyünk egy harmincas norvég fickót – Martint – irodai munkával, házikóval, feleséggel és egy lurkóval. Martin a várva várt hétvégéjét ezúttal a természetben tölti – túrázással és terepfutással – ‘tökegyedül’ , miközben mi nézők nyomon követhetjük belső monológjait. Mindezt kegyetlenül és cinikusan őszintén, a banális apróságoktól kezdve egészen a legmardosóbb kételyekig – a paletta pedig felöleli a ‘nem vagyok elég jó’ és az ‘elszúrtam az életem’ kérdéskörét is, de a legsúlyosabb talán, mikor hősünk nemes egyszerűséggel felesége halálában látja ellaposodott párkapcsolata megoldását.
A gyötrő agyalás elég megterhelő, és Martin felteszi magának a nagy kérdést: – Miért nem tudok csak a semmire gondolni? Persze, azért tud, és ahogy az már csak lenni szokott, az élet hullámokban löki oda neki a csendes, ‘természettel-eggyé-válós’, humoros, megterhelő, stb. pillanatokat. A poénos szövegek mellett a természet vadregényes szépsége is old a főhős depresszív hangulatán, aminél érdemi megoldások helyett ő maga a szexualitás élete felvirágoztatásában látja a megoldást. A terv nem igazán jön be, és Martinnak e téren sem jut több, mint egy tettenérős rejszolás, és egy kudarcba fulladt kísérlet. Így mire a hétvége véget ér, ő marad ugyanúgy a maga ura.
Mondhatni, nagyot alkotott Ole Giæver, aki a film forgatókönyvírója, rendezője és főszereplője is egy személyben. A film műfaja szerintem nehezen meghatározó, nálam egy “outdoor tragikomédia” vagy egy “pornográf túraterápia” címkézésért rúghat labdába.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: