Interjú a pasival, aki világgá ment

Pulinka Zsolt 2014 augusztusában fogta magát, és világgá ment – utazása pedig azóta is tart. Először tavaly ősszel beszéltünk, amikor is a Francia Alpok szikláin koptatta magát a százhalombattai sziklamászó. Aki amúgy élményei során nem is húz mindig mászócipőt – mert van, hogy simán elvarázsolja az erdő. Mire megejtettük az interjút, Zsolti már egy Valencia közeli falucskában spanyolosodott épp. Egy helyi kis füstösben fogta be a világhálót, hogy megossza velünk élményeit. 

-Mióta járod a természetet?

– Gyerekkorom óta. Eleinte a családdal kirándultunk, később az iskola szervezésével vetettük be magunkat az erdőségbe. Akkor még nem tudtam mire véljem az egészet, sokszor olyan kötelező szaga volt. Nem volt szabad fára mászni, és letérni az ösvényről. Később megviláglott bennem, hogy ez amolyan bevezető. Felkészített, és összebarátkoztatott a természettel. Eztán jött csak az igazi mulatság…

Zsoltnak időnként útitársa is akad, a képen Ricsi nevű barátja látható.

-Tavaly nyáron „világgá mentél”. Egyedül járod az utad? Ha igen, hogyan küzdesz meg az egyedüllét, magány érzésével?

 – Sokszor kérdezik meg ezt tőlem. Legtöbbször azt válaszolom, hogy sosem vagyok egyedül – és rákacsintok a kérdezőre ;). A világ tele van olyan kószákkal, mint én. Mindig ott találom őket, ahova igyekszem, hiszen ugyanaz az érdeklődési kör. Többé – kevésbé ugyanazt keressük, és szinte azonnal felismerjük egymást. A másik, amit – ritkábban – felelek, az az, hogy az ember mindig egyedül van, és a magány érzését a család és a sok barát csak enyhíti. A személy mindig egyedül van. Az életét megoszthatja másokkal, de saját magának kell megélnie… és végül elhagynia.

A világjáró srác szívesen koptatja magát a sziklákon (A fotókat Matusz Ricsi készítette)

– Elmesélnéd egyik legemlékezetesebb élményedet?

Persze, de nehéz válogatni. Legelőször is az első sziklamászás, az nagyon megmaradt bennem. Tizenhárom éves lehettem, és a vértesi Csókakőt látogattuk meg a Batta X-treme Sport Klubbal. Hogy mennyire féltem! Másnap mindenem fájt, annyira görcsösen kapaszkodtam a falba.

Nagy élmény volt az is, mikor pár évvel ezelőtt elindultam első nagyobb autóstop túrámra. Első nap elértem az olasz dolomitokat, itt két hetet töltöttem kisebb helyváltoztatásokkal. Egyik éjjel, mikor szokás szerint egy erdőben húzódtam meg, a függőágy “biztonságában”, leszakadt az ég, és azonnal minden lucskos és maszatos lett. Összepakoltam és addig mentem, míg nem leltem egy elhagyatott templomra. A kapu nyitva állt. Bent gyertyát gyújtottam, összetoltam a padokat, egymásra halmoztam az ülőpárnákat, majd hétországra szóló alvást rendeztem. Csak másnap tudtam meg, hogy az a kis szelet erdő, templomával együtt a Pocol nevezetű városkához tartozik. Eltöltöttem egy éjszakát a pokol tornácán, egy templomban.

– Említetted, hogy a sziklamászás mellett szeretsz kirándulni is. Miért fontos számodra az erdő?

– Egy semleges hely, ahol az ellentétek tökéletesen kiegyenlítik egymást. Az egyetlen diszharmónia az erdőben: csakis én. Néha játszótérnek tekintem, de néha rémálom, mikor esténként minden neszre felriadok. Néha kemény meló, amikor hegyoldalban kaptatok súlyos zsákokkal, aztán amikor felérek a tetejére, akkor csodálatos minden. Pedig ugyanaz az erdő, különbség csupán az, hogy honnan nézem, hogy hogyan élem meg. Ilyesformán az erdő akár egy tükör. Persze ezt elmondhatjuk a városokról is, csak annyi különbséggel, hogy a városok többet torzítanak, nem tükrözik a színtiszta valóságot. Sokkal több a befolyásoló inger, míg az erdő nem igazán törődik olyasmivel, mint kultúra, forgalmi rend változás vagy közerkölcs. Erdőbe bármikor visszavonulhatsz, pontosan tudod, mit fogsz majd ott találni: önmagad.