Ismét megejtettem egy röpke reKÉK túrát, azaz újra felkerestem a legszebb, közeli KÉK célpontok egyikét – ezúttal egyedül. Két évvel ezelőtt rabul ejtett a Káptalantóti – Szentbékkálla túraútvonal szépsége, így épp itt volt az ideje visszamenni.
Katt, és a képek nagyobb méretben is megjelennek.
Bár nem tudom, hogy minek is, de indulás előtt átfutottam a híreket, így reggel még többször is ezen az Európa dolgon kattogtam. Mostanában olyan abszurd események történnek napi szinten, amik teljesen beleillenének a South Park eltúlzott kis böszmeségeinek sorába. Csak ez a valóság. Hova tud vajon ez még fokozódni, és pláne, belőlünk miket fog ez előhozni? Mennyire érinti ez az egész majd az én életemet? Ki tudja. Az biztos, ha nagyon meg kéne személyesítenem Európát (mondjuk egy fókuszcsoportos interjún ;)), a bennem élő kép momentán távolabb állna a büszke és gyönyörű nőtől :). Inkább mondanék egy fiatal-középkorú valakit, impulzív, lobbanékony temperamentummal. Hm, Damu Roland? :).
Amúgy az az érdekes, hogy a novemberi párizsi terrortámadás híre még félelmet és megdöbbenést váltott ki belőlem, de ahogy jönnek sorra egymás után a mindenféle infók, úgy leszek egyre immunisabb. Azt hiszem, mindenhez hozzá lehet szokni, és talán pont ez az, amivel emberek éveket lehúznak háborús környezetben. Másrészt pedig ezek a nagyobb kaliberű, akut történések kevésbé rezonálnak az én személyes félelmeim spektrumára, engem inkább érdekelnek a hétköznapi lét krónikus kis nyűgei – főleg, mert ezeken még tudok is változtatni. Azért az már az érzéketlenség csúcsa, mikor azon filózok, hogy a világ egyetemes rendjében biztosan megvan a pusztítás szerepe is, Széth, Siva meg minden. Én is csak addig vagyok persze ilyen roppant bölcs, amíg nem a közvetlen környezetemben zajlanak az események. Hiszen amikor a kicsi kis Veszprémben lelőttek egy postást, és később leszúrtak egy sportolót, hát az nem volt olyan jó.
– Ön is kéktúrázik? – zökkentett ki a meddő agyalásból egy hang. Kiderült, a hang gazdája 60 éves kora után kezdte el az erdőt járni, és mondhatni, eléggé bepótolta, ami addig kimaradt. Túl van a Kékkörön, néhány OKT bejáráson és hét El Camino-n is. Kicsit elanekdotázgattunk az OKT helyszíneiről, a túrázós élményeinkről, aztán elköszöntünk. Rögtönzött túratárs elment még pecsételni egyet a ki tudja, hányadik igazolófüzetébe, én pedig elindultam a Csobáncra.
A túra hozta most is ugyanazt a jó érzést, mint két éve. Jól esett a kis kaptató. Felfelé találkoztam egy erdei siklóval. Próbáltam közeli fotót készíteni róla, de egy jó nagyot odaszisszentett (lehet, hiányzik egy kis lábsó neki ;)), így inkább hagytam. A Csobáncra érve szép, napos időben fogadott a körpanoráma, és nem voltam rest kigyönyörködni magam. Azt hiszem, a 2 évvel korábbihoz képest változott az OKT útvonala, most a kék felvisz a Csobánc tetejére, korábban a ‘csúcstámadást’ egy kis kitérő keretében lehetett megejteni.
A Csobánc tetején nincs jól jelölve, hogy merre is kellene továbbmenni. A Diszel irányába induló ösvény lesz a nyerő, és néhány száz méter után fel is bukkan újra a jelzés. A Csobánc csúcsa és Mindszentkálla közötti szakasz jelenleg nehezen járható, az embermagasságú gazban néha nem látszik az ösvény, és sok letört faág is nehezíti a haladást. A Köves-hegyen ráadásul elég turistaellenes a hangulat, egy részen valaki leégette, illetve lekaparta a jelzéseket a fákról, és 2 méterenként kirakta a magánterület, átjárni tilos táblákat :).
Két évvel ezelőtt nem volt sok időm a Kőtengernél, most bepótoltam, ami akkor kimaradt. Jó volt elnyúlni a köveken, és relaxálni a napsütésben. Jól esett nagyon ez a kis túra, azért a km hiányom megmaradt.
Kommentek